Fölöntöttünk a garatra Jan barátom, az ismert író születésnapján. A Bordás-hegy alatti vityillójában üldögéltünk, ott, ahol csaknem rendszeresen össze-összejövünk immáron tizenöt esztendeje - mindannyian ötvenesek. Alkonyattájt, künn a kertben, apróka tábortűznél, egy tölgyfa alatt hivatásunkról kezdtünk beszélgetni, ami írók között nem ildomos dolog. ("Hallottam, hogy megjelent egy könyved; még nem olvastam, de azt mondják, jó…” - ez a tisztes módja annak, hogy jelezzük: olvastuk barátunk munkáját; amelyet átlagon alulinak tartunk. Meglehet, a fél évszázados születésnap is szítja az őszinteséget.) Elkezdtük emlegetni műveink furcsa sorsát, az emberi fantázia kanyargós útjait. Felidéztem annak az amerikai írónak a közismert történetét, aki leírta az atombombát, egy hónappal annak első robbantása előtt, s aki ellen vizsgálatot indítottak, akit bezártak - anélkül hogy tudta volna, miért; felidéztem a rengeteg fantasztát, a jövő prófétáit - Leonardo da Vincivel kezdve a sort, aki éppen ebbéli minőségében nemrégiben egy újabb, hasonszőrű elbeszélés hőse lett. Jan barátom ezzel szemben az olyan okos emberek szomorú sorsáról beszélt; akik a fantasztikus találmányokat és ötleteket kizártnak ítélték. A francia Akadémia például képtelen jelenségnek tartotta a meteoritokat a newtoni világegyetem rendjében, Rutherford állítólag kételkedett az atombomba lehetőségében, Churchill tudományos tanácsadói kizárt dolognak tartották az űrrakéták, következésképpen a rakétafegyverek lehetőségét is… Egyszóval úgy látszik, jóval biztosabb dolog megjósolni a lehető legfantasztikusabb találmányt, mint bármit is kizárt dolognak tartani, bármiben is kételkedni. A találmány bármikor realizálódhat, a kishitű, tagadó állításokból gyakran lehet bizonyosság. Voltaképpen biztosabb dolog álmodozónak lenni, mint szkeptikusnak…

Erre saját novellám, a Vámpír Ltd példáján jöttem rá. Tizenöt évvel ezelőtt jelent meg, húsz esztendeje írtam, közvetlenül azután, hogy visszatértem Londonból, ahol már akkoriban olyan volt a helyzetkép, mint manapság péntekenként a Prága-Benešovo országúton. Számomra olyan volt az egész, mint az automobilizmus apokalipszise; novellámban egy olyan autóról írtam, amely benzin helyett saját sofőrje vérét szívja. Az elbeszélésnek szép sikere volt, több nyelvre lefordították, hamarosan Londonban is megjelent, még filmet is akartak csinálni belőle, de - ahogy ez már lenni szokott - a filmstúdió ebben az esetben is inkább ötlettemetőnek bizonyult. Számos rajzos karikatúrát láttam a vámpírmotívumra (s nem tehettem panaszt a copyright jogán), Olaszországban a megnyomorított autókról egész könyv jelent meg Vámpírautó címmel. Tanulmányokat olvastam erről az autóról, mint a gyilkosság és öngyilkosság legbiztosabb fegyveréről, amelyet állítólag az én novellám hívott életre. Amikor azonban az autóáradat minket is utolért, az emberek megfeledkeztek a jóslatról, mert egyszerűen már benne éltek. Én meg azt hittem, elfelejtkeztek az én novellámról is.

S akkor tavaly tavasszal, egy este becsöngetett hozzám egy jó megjelenésű harmincas férfi, akinek a szeme még koránál is jóval fiatalabbnak tűnt.

- Maga agyalta ki azt a gyilkos autót? - kérdezte köszönés nélkül, ellenségesen. Nem ő volt az első, aki ezt kérdezte tőlem.

- Körülbelül úgy, ahogy Mister Sch. az atombombát, amikor róla írt negyvennégyben. Csakhogy az atombombát később el is sütötték.

- A maga autója meg le-föl furikázik… - Ez is volt már számtalanszor. Olykor írtak nekem az autószerencsétlenségek áldozatainak hátramaradottjai, elpanaszolták, hogy szeretteik életében az autózás szenvedélye olyan volt, akár a gyilkos kábítószer, tanácsot kértek.

- Jöjjön beljebb. És mondjon el mindent…

Ez volt a fizetség, amelyben részesültem, a motorizmus bosszúja persziflázsomért. Végig kellett hallgatnom áldozatainak történeteit. Ebben az esetben azonban nem kellett magamra erőltetnem a szomorúságot: a történet valóban lekötötte érdeklődésemet.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy valóban nem tudja: maga a nap hőse B.-ben?

- Valami nemzetközi vásáron? - B.-ben óriási kiállítási traktust építettek, modern szállodákkal. Csaknem egész éven át vásárokat tartottak itt, ahol minden kapható volt, a rövidfilmtől a tulipánig.

- Az autóvásáron, persze… - mondta látogatóm, és erőtlenül lerogyott az íróasztalom mögött álló székre. Kénytelen voltam a látogatók számára fenntartott karosszékbe ülni, s ezzel mintegy idegenné váltam saját garzonlakásomban. - Nem tudja, hogy a maga neve is szóba került a baleset kivizsgálása során? - Valóban nem tudtam semmiről, az elmúlt héten nem olvastam újságot, ki sem mozdultam a lakásból, más munkám volt. - Hát akkor ide figyeljen… - mondta látogatóm, most már csaknem dühösen. - Mint tudja, B.-ben nemcsak a mi vállalataink állítják ki az év legutolsó modelljeit, hanem a szocialista országok és a nyugati cégek is bemutatják azokat a termékeiket, amelyek netán beválhatnak a mi piacunkon. Az idén először mutatkozott be egy bizonyos Vaduz cég, Sprint nevű modelljével. Kicsi, gyors autó, alacsony fogyasztással, napjaink emberének álma, benzint takarít meg, ez volt a devizájuk.

- Talán bemutatkozna előbb…

- Doktor Marek vagyok, Ivan Marek, jelenleg a sebészeti ambulancián dolgozom. Mentőzöm is, ez a különjövedelmem. Mimi, az osztályos nővér viszont azzal biztosítja mellékkeresetét, hogy ő vezeti a mentőautót. Mi ugyanis úgyszólván egy csapat vagyunk. Embert nem kapni, úgyhogy a vezetőség csak üdvözölte, hogy magunk gondoskodunk a betegek szállításáról. Ez, hogy úgy mondjam, kórházunk specialitása. Szóval egy csapat voltunk, egészen a karambolig. Egy délután kihívtak minket a Vaduz cég karambolozott kocsijához, amely egy kanyarban borult fel a rallye előtti próbaúton. Ezeket a rallye-ket a nemzetközi vásáron kiállított autók részvételével mindig a vásár befejezése előtt szokták rendezni. Fontos verseny, a kocsiknak külön terhelési próbát kell kiállniuk; sok vevő kivárja a rallye eredményeit, s csak azután adja le a megrendelést. S ez nemcsak a magánosokra vonatkozik, hanem autóversenyzőinkre is. S akkor egyszer csak még sehol semmi, de máris van egy halottunk. Egy nő, valami Tomášová. A rallye-n bárki a volán mögé ülhetett, aki csak akart, sőt voltak cégek, amelyek örültek, hogy egyetlen hivatásos versenyző sem indul képviseletükben, így - úgymond - a kocsik saját maguk érvényesülhetnek. A Vaduznak ebben az évben jobb híre volt, mint a Saabnak, jobbak voltak a kilátásai is. A cég éppen akkor kezdett előretörni az egész világon, úgyhogy a tragikus baleset kínos volt számukra. Megjelentek a helyszínen az újságírók is, akik a közeli Bécsből meglehetősen gyakran keresik fel B.-t - ezúttal szenzációs híreket vártak. Első látásra sohasem adok diagnózist. Egyébként furcsa volt, hogy a holttest nem vérzett, külsérelmi nyomok sem látszottak rajta, jobb lába pedig görcsösen csüngött a gázpedál fölött, mintha ott zsibbadt volna el. Észre is vették az újságírók.

"Mi az, nem volt benne vér? Hogyan törte össze magát?" S ekkor gépkocsivezető nővér kolléganőm sorsdöntő mondattal válaszolt nekik: "Lehet, hogy az autó nem benzint fogyaszt, hanem vért…" S ezzel a maga novellájára célzott, meglehet, szó szerint idézett is belőle.

El kell mondanom azt is, hogy a megjegyzést viccnek szánta, egyáltalán nem gondolt arra, milyen következménye lesz a kijelentésnek. A közeli Bécsben már másnap egész oldalas címekkel jelentek meg az újságok: Vaduz vérrel üzemelteti kocsijait! A cseh ápolónő tanúságtétele! Újabb írót kevertek bele a botrányba!… Sejtelmünk sem volt arról, miféle lavina indult el. Kiderült, hogy nem a Vaduz az egyetlen cég, amely modelljével a nemzetközi vásár révén akart utat törni magának a mi piacunkra, éppen most, amikor Nyugaton stagnál a gépkocsigyártás. Kiderült az is, hogy Mimi megjegyzését korántsem vették tréfának: a Wochenpresse összeállította a Vaduz cég tulajdonosának családfáját, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy a tulajdonos ősei Erdélyből származnak, a hírhedt nosferatui herceg, Drakula szűkebb hazájából, s a cikk megpróbálta sugallni olvasóinak, hogy a Sprint gépkocsi nem más, mint afféle vámpírrobot. A Vaduz cég igazgatója saját helikopterén jött el Lichtensteinből, leszállt a Carlton-szálló tetején, s kijelentette, hogy hajlandó nyomban készpénzben kifizetni a környék összes megrongálódott háztetőjét és ablakát. Összehívtak egy sajtókonferenciát, amelyre meghívtak kettőnket, Mimit és engem is. S ekkor újabb hibát vétettünk. Jómagam inkább lovagiasságból - védelmembe vettem kolléganőmet. Kezemben volt már a boncolási jegyzőkönyv, s ebből világosan kiderült, hogy az asszony bizonyára a kocsin kívül - feltehetően még a karambol előtt-szenvedett tartós vérveszteséget, ezt azonban nem vette észre, s így tulajdonképpen kocsivezetés közben vesztette el eszméletét. De ezt nem volt módomban kifejteni. "Herr Doktor, ön úgy véli, a halott az ablakon keresztül vérzett ki?" - kérdezte gúnyosan az egyik riporter. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok detektív, így hát nem tudom azt sem, találtak-e valahol az úton vértócsákat, ami feltevésem logikus bizonyítéka lehetett volna. Ekkor a Vaduz cég igazgatója - az, amelyik helikopterrel érkezett a helyszínre - odalépett hozzám, és jelentós összeget ajánlott fel nekem svájci frankban, ha továbbra is figyelemmel kísérem és megvizsgálom a többi versenyzőt, s minderről tájékoztatom a céget. Természetesen visszautasítottam az ajánlatot, s ezzel is hibát követtem el. A legközelebbi soros versenyzőként ugyanis Mimit választották ki. Azt hittem, menten felképelem, ott az egész társaság előtt. Szépen meghálálta lovagias szolgálataimat! A Vaduz cég igazgatója kijelentette, hogy bár helikopterén magával hozott két tartalék versenyzőnőt, ám ezúttal, úgymond, alkalmat óhajtanak nyújtani a belföldi érdeklődőknek. Közben még gúnyosan mosolygott; jól tudta, mi a legjobb módja annak, hogy elejét vegye a suttogásoknak - az egybegyűltek megtapsolták.

Egyébként nemcsak én voltam az, aki nem értett egyet Mimi elhatározásával. Útban hazafelé nekitámadt a húga is, egy tizenöt éves, nyakigláb szőke fruska - akinél jóval csinosabb volt a nővére -, nagy zenebolond és a technika ellensége: "Lejáratod magad, nőnek nem való az autó. Én majd lovat veszek magamnak."

Nem szóltam egy szót sem. Rádöbbentem, hogy voltaképpen nem is ismerem Mimit, jobban mondva csak a közös szolgálatból ismerem, s hogy a mi mentőautónk mindig is jobban érdekelte őt, mint maguk a betegek, akiket szállítottunk benne, hogy gyakran reparálta a motort, s úgy társalgott a többi sofőrrel, mint egy szakmabeli; úgy látszik, a motorok pótolták számára a férjet. De Vaduzék még férjjelöltet is szereztek neki. Volt itt nálunk B.-ben a cégnek egy képviselője, kiérdemesült versenyző, lehet, hogy még emlékszik rá, Jiři Král a neve. Először motorversenyző volt, aztán a legkülönbözőbb kocsikkal indult, legutóbb aztán a japán Jasima céget képviselte, de nem sok kocsit adott el, akkortájt azonban kezdett ismét felfelé menni a csillaga. Idősebb volt nálam, de értett a nők nyelvén. Mikor cipelte Mimi bőröndjeit, kolléganőm úgy tipegett mellette, mint egy zsenge lyányka. Ha velem ment, mindig úgy dübörgött, akár egy gránátos.

Azt hittem, ezzel vége is az egész ügynek. Rá se hederítettem a nővérek célzásaira, hogy mióta Mimi elment, rosszul nézek ki, hogy pihennem kellene… Soha nem volt semmiféle bensőséges kapcsolatom Mimivel, még a kezét sem fogtam meg, nem értettem hát, miért kellene utána búsulnom. Ebben az időben gyakrabban vállaltam éjjeli mentőszolgálatot, egy nyugdíj előtt álló, higgadt és megfontolt bácsikát választottam magam mellé sofőrnek. Vagy három nap múlva ismét kihívtak minket egy karambolhoz, amelynek kárvallottja megint csak a Vaduz cég egyik autója volt. Most már felkészültem a részletes jegyzőkönyvre. A kocsit azonban sértetlen állapotban találtuk - egyszerűen csak lement az útról, s egy pózna előtt állt meg. A volánnál, pontosabban a volánon Mimi húga feküdt eszméletlenül, pulzusa alig volt tapintható.

"Értsék meg, nem akarjuk kihívni a rendőrséget. A kisasszony egyszerűen csak kölcsönvette nővére versenyautóját, kedve támadt kicsit kocsikázni, ezt az ő korában gyakran szokták csinálni a fiatalok. Az ő nevében is elnézést kérnek ezért az apró vétségért…" - fejtegette nekem a Vaduz igazgatója, aki külön e célból szállt ki a helyszínre a Carlton-szállóból. Most azonban a kezemben volt.

"Ragaszkodom a vizsgálathoz… - jelentettem ki, amikor a lányt átvittük a mi mentőkocsinkba, s kezdett már magához térni. - Túl gyakran veszítik el eszméletüket az önök autóinak gépkocsivezetői…" - S elindultam a kiállítási csarnok portája felé, ahol az éjszakai ügyelet volt. Mellettem meg szolgálatkész hajlongások közepette az igazgató ügetett, azt hiszem, egy-két bankót akart a zsebembe csúsztatni. Ez már több volt a soknál. Csakhogy a rendőrség kiszállt, és nem talált semmit. A lány eltűnt a mentőautóból. Újabb rejtély?

"Miféle rejtély? - kezdte magyarázni nekünk Mimi, akit csak hosszas dörömbölés után tudtunk felkelteni. - A húgocskám kissé dilis. Tízéves kora óta elcsavarog hazulról. Nehéz egymagamnak pótolnom az anyját meg az apját is…" - Mimi és a húga együtt laktak egy parányi szobában, kint a külvárosban. Mikor elment a rendőrség, ott maradtam kettesben vele. Furcsának találtam, hogy a történtek nem rendítették meg. "Van nekem más gondom is - mondta ridegen. - Egyszer az életemben saját magamra is gondolnom kell. Most, amikor itt az alkalom…" Barátságtalanul nézett rám, a keze remegett, amikor megigazította a frizuráját, talán röstellte, hogy kialvatlan és rendetlen. Arra bezzeg volt ideje, hogy a szemét kipingálja - gondoltam magamban -, talán azért kellett oly sokat várnunk az ajtó előtt. Csak mikor közelebbről megnéztem, vettem észre, hogy a szeme alatti árnyak nem mesterségesek, s hogy minden mozdulatnál mintha imbolyognának ide-oda.

"Gondolj az egészségedre is, ha magadra kell gondolnod" - mondtam. Mérges lett, lehet, hogy többen is mondták ezt már neki. Azt mondta, tudja, mit csinál, nincs szüksége tanácsra. Mi jogon törődöm én vele? Mi közöm nekem az ő húgához? Hirtelen felállt, mint aki véget akar vetni az audienciának, s közben levert egy doboz Ferronatot - vérszegénység elleni gyógyszert.

A kórházban újabb hírek vártak. Valaki betört a hematológiai laboratóriumba, s konzervált vért lopott onnan. Különös eset; miért kell valakinek vért lopnia? A vér természetesen azonos volt Mimi Vanclová vércsoportjával, mint kolléganőm kartonjáról megállapítottam. S a betörés előtt a kórház portása beengedte a kapun a Vaduz cég piros autóját, amelyet idősebb, disztingvált úr vezetett. Autót küldtek - vérért. Mintha csak alá akarnák támasztani a gyanút. Most már féltem. Mimi miatt. De hisz nem is tehetek feljelentést, nincsen semmiféle bizonyítékom. És mi lesz akkor, ha Mimi a harmadik kiszemelt áldozat? Másnap szabadnapot vettem ki, s nyomban reggel kimentem a kiállítási csarnokba. Egy darabig figyeltem az érdeklődőket a Vaduz cég pavilonjánál. Sokan szorongtunk itt abban a reményben, hogy sikerül jó sorszámot kapnunk, amint döntenek a Sprint kocsik behozatala felől. Aztán a versenyautók startelőkészületeit nézegettem. Bőr kezeslábasban Mimi ment el mellettem, alig viszonozta a köszönésemet.

"Gondolja, hogy sikerülni fog neki?" - szólított meg Král versenyző. Meg akartam kérdezi tőle, hová rejtette a vérkonzerveket, de Král kétkedése meglepett. "Abba kellett hagynom a versenyzést, mert megsérültem - közölte egyszeriben, mint aki panaszt akar tenni. - Azóta üldöz a balszerencse. A haverok jól megszedik magukat a Mercedeseken, Saabokon, Hondákon, az én cégeim meg a legtöbbször csődbe mennek." Még csodálkozik? Hisz folyton csak a Vaduz rossz hírét keltik - akartam mondani. "Minden összeesküdött a Vaduz ellen. Mimi húga nyomtalanul eltűnt, a rendőrség holnaptól rendeli el a körözését. Fel tudja fogni, milyen visszhangja lesz ennek? Az isten se tudja, mit tettek a motorjukba. Mimi is olyan, mint aki a bőréből bújt ki. Én nem ülnék a Sprint volánjához, pedig férfi vagyok."

"Hogyhogy nem tudja, mi van annak a cégnek a motorjában, amelyet képvisel?" Král elmagyarázta, hogy a technikai részleteket a cég titokban tartja: a kocsik motorját egy külföldi szerelő javítja, aki furcsa svájci dialógusban beszél, senki sem tud vele szót érteni. Egy vörös Sprint száguldott el mellettünk, a volánnál ülő csinibaba Mimi volt.

"Egyre merészebben vezet. Holnap van a start. Igazán aggódom…" Král összeráncolta a homlokát, mintha csak Mimi apukája lenne.

"Netán az a gyanúja, hogy a versenykocsikban más motor van, mint a kiállítási csarnokban bemutatott Vaduz-típusokban?"

"Ezt nem mondtam."

"Pedig felelős ezért. Miért nem deríti ki az igazságot, akár erőszak árán is?"

"Mert egyedül vagyok. Egyedül egy hatalmas céggel szemben…"

Elhatároztam hát, hogy segíteni fogok Králnak. Éjfél körül behatoltunk a Vaduz cég garázsába, meg akartuk vizsgálni azt a kocsit, amelyben az első versenyzőnő lelte halálát. Kénytelenek voltunk erőszakkal felnyitni a motorház tetejét. Král, aki kasszafúró felszerelést hozott magával, alaposan beleizzadt a műveletbe, mintha csak áttörhetetlen páncélszekrényt nyitott volna fel. Ám a motorház teteje alatt nem volt semmi. Pontosabban szólva nem volt benne motor, csak vérfoltok.

"Megvan a bizonyíték! Magyarázatot kell adnia!" - ordítottam valamivel később a Vaduz igazgatójára, aki a maga svájci famulusával tetten ért bennünket. Reflektorral világítottak a szemünkbe, föl voltak háborodva, Králnak azonnali hatállyal felmondtak, tőlem meg azt követelték, magyarázzam meg, hogy kerültem ide. "Csak hívják ki a rendőrséget, jelentsenek fel, betörő vagyok, de tanú is…" Utat nyitottak, mikor elindultam kifelé. Még hallottam, hogy a sötétből valami titkárnőféle kiáltozik: "Herr Direktor, Mimi kisasszony állapota rosszabbodik!" Visszamentem a kórházba, és megírtam a feljelentést. Vámpírizmussal vádoltam a Vaduz céget. Mégpedig teljes komolysággal. A XX. század végén. A kora reggeli órákban átadtam beadványomat Zeman őrnagynak, aki velem együtt autón kiment a kiállítási csarnokhoz. A verseny már végéhez közeledett. Átadtam nyilatkozatomat az újságíróknak. Mindenki kacajra fakadt. A Vaduz igazgatóját és Krált is beleértve, akik reggelre feltehetőleg kibékültek. Csak most vettem észre egy óriási plakátot. A Vaduz cég átkeresztelte Sprint nevű modelljét Vámpírra. A bámészkodók apró vámpírautókat, afféle motorizált denevéreket kaptak reklámajándékba. Most már mindent értettem. Egy reklámhadjárat részesévé váltam. Mimi megnyerte a versenyt, pénzjutalmat kapott, s leereszkedően ismét kezet akart fogni velem. Mindent elmondtam neki is.

"Túlságosan is csak magadra gondolsz. Belementél egy aljas trükkbe, nevetségessé tettél, betegnek tettetted magad, megrendezted a konzervált vér lopását, rávetted a húgodat egy ízetlen komédiára, úgy tettél, mintha a barátom lennél, akárcsak tegnap Král, csak hogy mindenki előtt elismételjem a reklámfelhívást. Csak furikázz nyugodtan tovább a vámpírautóval, csak vegyenek belőle minél többet az emberek, nevetnem végül is nekem kéne, mert a hasonlat, lényegét tekintve, úgyis igaz. Csupán az érdekelne: kinek a vérével kenték be tegnap az autó belsejét? Csak nem öltek le egy állatot emiatt? Nem volna szabad az állatokat feláldozni az autónak. Ebben az esetben kénytelen lennék ismét tiltakozni…" Értetlenkedve nézett rám, a babérkoszorú kiesett a kezéből. Azt hittem, tovább komédiázik. Köszönés nélkül otthagytam.

Csak az osztályra érve tudtam meg, hogy Mimi rögtön az ünnepi bankett után elvesztette eszméletét, hogy még azelőtt beszállították a kórházba, mielőtt én megérkeztem volna - az én komótos sofőrapóm hozta be ugyanabban az autóban, amelyet annak idején Mimi maga vezetett. Megkésve érkeztem, mivel útban visszafelé jól leittam magam - talán elkeseredésemben -, s csak azért mentem be az osztályra, mert nem akartam egyedül maradni. Mimi tehát visszatért a kórházba, méghozzá páciensi minőségben.

"Nem, nem sérült meg a lábfeje azon a lábán, amellyel a gázt taposta… - tájékoztatott szenvtelen tárgyilagossággal Mimi kezelőorvosnője, s egyáltalán nem csodálkozott különös kérdésemen. - Megbillent a vérképe; ezért kezeljük."

"Mióta?"

"Már régóta. A vámpírokhoz ennek semmi köze. A kollegina alighanem olvasta a maga novelláját. Mimi évekkel ezelőtt a röntgenosztályon dolgozott, s nem volt eléggé elővigyázatos. Ezért is ment át mentőzni. Gyakran járt be hozzánk kontrollra. A versenyzés nem tett jót neki."

Beszélni akartam vele. Egy percre beengedtek hozzá.

"Biztosítlak, hogy semmiféle csalásról nem tudtam… - suttogta Mimi, aki most fehérebb volt, mint a betegágya lepedője, s mohón nyelte a levegőt. - És ezt be is fogom bizonyítani neked. Hisz nem szedhetik rá csak úgy az embereket, nem engedem, hogy efféle tákolmányokat adjanak el… Mit tudtam én, hogy ezek gengszterek."

"Nem bizonyítunk be nekik semmit. Senki sem bizonyít be semmit - mondtam keserűen. - Minden kétkedő úgy járhat, mint az a nevetni való doktor, aki hisz a vámpírokban, s aki természetesen én vagyok."

"Majd meglátod…" - mondta Mimi, és elszenderült. Mielőtt kimentem volna a szobából, a biztonság kedvéért megnéztem a lábát. Nem volt rajta sérülés. Lehet, hogy rögeszmés képzelgések gyötörnek, fantazmagóriák, amelyeket bebeszélek magamnak… kezeltetnem kellene magamat.

Ámde reggelre eltűnt Mimi. Állítólag éjszaka visszament Vaduzék garázsába, s autóstul; edzőstül - aki nem volt más, mint a szélhámos Král, állítólagos szövetségesem - nekivágott a vakvilágnak. A Vaduz igazgatója berohant hozzám a kórházba, s csaknem könyörgött, hogy segítsek neki.

"Ez az eset most már valóban a végünket jelenti."

"Reméljük…" - hántottam el magamtól a segélykérést. Aztán újra aggódni kezdtem Mimiért. Rádöbbentem, hogy ez mélyebb érzés: én nemcsak megszoktam ezt az asszonyt: én szeretem is. S hirtelen eszembe jutott: hátha eljött magához, gyakran beszéltünk a maga novellájáról. Lehet, hogy Mimi meg akart bizonyosodni… A látogató esdeklőn rám nézett, s kissé felemelkedett a székről.

- Megbizonyosodni? Miről?

- Arról, hogy mindez csak a maga fantáziája volt, csak úgy kitalálta. Vagy talán éppen ezzel a novellával akart figyelmeztetni egy adott, valóságos, létező konstrukcióra… - Úgy látszott, a látogató eltúlozza saját fontosságát, s egy percig az volt a gyanúm, hogy talán engem is valahogy bele akar keverni a maga különös históriájába.

- Irodalomról van szó. Úgy is mondhatnám, egy irodalmi kísérletről. Maga azonban a reklámmal, a szélhámossággal ismerkedett meg. Nem áll módomban segíteni magán… - Mindazonáltal biztosítottam látogatómat, hogy a történet-egésze érdekel engem, és szívesen meghallgatnám, hogyan ért véget. A látogató most már nem faggatózott Mimi felől, kirohant a lakásból, kalap nélkül, majd visszajött érte, s - még gyorsabban, mint az előbb - újra kirohant.

Vagy két hét múlva hosszú levelet kaptam. Marek elnézést kért tőlem, s mindent elmagyarázott. Mimi végül is nem lett sem a vámpírizmus, sem a leukémia áldozata, hanem egy történet főhőse. Mikor Marek felfedte, hogy szélhámosok éltek vissza vele, elhatározta: belemegy a játékukba - velük, de ellenük. Elrabolta Krált, és megjátszotta előtte, hogy egészen a vörös autó rabja lett, vérkonzerveket és Ferronatot követelt tőle, kikényszerített egy vallomást Králból, aki elárulta, hogyan szereltek be Vaduzzal együtt egy típusautóba versenymotort, hogyan akarták csalással megnyerni a versenyt; végül a díszes kompánia esküvel fogadkozott, kérlelték Mimit nem lehet áldozata annak az elmeszüleménynek, amelyet saját maguk találtak ki, saját céljaik érdekében. Mikor pedig Mimi szemük láttára levette a cipőjét, és megmutatta csupasz és véres lábát (egyszerűen egy véres rongyot tett be bokafix zoknija alá), Král sírva fakadt, a Vaduz-direktor pedig szaporán kezdte kihordani bőröndjeit a helikopterhez, amely ismét előállt. Ámde ezúttal kissé későn - Zeman őrnagy ugyanis fültanúja volt a beismerő vallomásoknak. Így ért véget a Vaduz cég ténykedése, melynek nyomán eltűnt a vörös autó is. Marek azonban állítólag a mai napig is iszonyodva fordul meg minden vörös autó után, s elborzad, valahányszor azt látja, hogy B. város utcáin nagyon is versenytempóban száguldoznak a kocsik. Mimi pedig lemondott versenykarrierjéről, hazahívta kishúgát, aki a Tátrában duzzogott, s aki demonstratív szökésével csak a bajnak akarta elejét venni. Mimi készül férjhez menni. Természetesen doktor Ivan Marek általános orvoshoz. A közeli Bécsben az egész történet e prózai befejezéséről már senki sem írt, s az ottani közvélemény mit sem tud arról, hogyan ért véget ez a vámpírmotoros történet húsz év múlva.

A tölgyfa alatt már semmit sem lehetett látni, a közeli Bordás-hegyről hideg szél fújt; azt hittem, az ábrahámi korát ünneplő Jan O. barátom behív mindnyájunkat a házba, vagy Milán rákezd valami vadásztörténetre. De barátaim csak hallgattak, senki sem szólt egy szót sem.

- Bizonyára szeretnétek tudni, miért meséltem el nektek ezt a történetet. Csupáncsak azért, mert azt hiszem, ötven körül határvonalhoz érkezünk. Az embert vagy továbbra is üldözik ifjúkora bűnei és képzelgései, s ezektől már soha többé nem szabadulhat, csak egyre ismétli és ismétli őket, vagy egyszeriben képessé lesz arra, hogy egész életét egy más perspektívából szemlélje, új fejezetet kezdjen. Valamit ugyanis elhallgattam előttetek. Amikor Marek doktor elmesélte, hogy beszéltek rólam Mimivel, ezeket is mondta: "Azt hittük, talán már meg is halt, már régóta nem olvastunk magától semmi új dolgot…" Azt hiszem, ötvenéves korában az ember korántsem halott még, s csak most gyürkőzik neki istenigazából, hogy kimondjon valamit. Melyhez hasonló jókat kívánok a mi Jan barátunknak és kedves mindnyájunknak.